A stressz idõtlen idõk óta mindennapjaink részét képezi, ennek ellenére csak a 20. században ismerték fel jelentõségét. Sokan nem tudják, hogy magát a kifejezést és a stressz természetének meghatározását magyar származású orvoskutatónak, Selye János professzornak köszönhetjük, akinek több mint 80 éves stresszdefiníciója mind a mai napig helytálló. Astressz tanulmányozása azonban Selye munkássága után sem szûnt meg, világszerte ma is intenzív kutatások tárgyát képezi az adaptációs stresszreakció, és annak a szervezetre gyakorolt hatásainak vizsgálata révén.
Helyes Zsuzsanna professzorasszony jóvoltából izgalmas PhDkurzuson megismerkedhettünk az eustressz és a distressz élettani és kórélettani folyamataival, illetve betekintést nyerhettünk a stresszkutatás legfrissebb felfedezéseibe. A kurzus különleges vendége volt Szabó Sándor, a University of California Irvine professzora, aki azon túl, hogy a stresszkutatás jeles képviselõje, Selye János utolsó magyar PhD-hallgatója volt, így a tudományos diskurzusok mellett számos kulisszatitkot hallhattunk tõle Selye életérõl és kutatócsoportjának rendkívüli munkabírásáról. A négynapos kurzus elõadói voltak még a stresszkutatás további jeles képviselõi is: Gyires Klára és Ferdinandy Péter professzorok a Semmelweis Egyetemrõl, illetve karunkról Czéh Boldizsár, Nagy Zsuzsanna professzorok, dr. Gaszner Balázs és dr. Zelena Dóra, akik mindannyian izgalmas, “stresszes” elõadásokat tartottak. A kurzuson a Termofiziológia Kutatócsoport tagjai közül rajtam kívül dr. Rumbus Zoltán vett részt. A hallgatóság sorai között nemcsak PhD-hallgatók, hanem karunk több oktatója is helyet foglalt, ami ugyancsak jelezte a kurzus magas színvonalát.
A kurzus során a hallgatóknak is lehetõsége nyílt a szereplésre: a sejtszintû, az állati és a növényi stresszrõl három résztvevõ önkéntesen tarthatott rövid ismeretterjesztõ elõadást. Az .tóbbi témát jómagam kaptam meg, így, habár orvosként a növényvilág és annak élettana ismeretlen terület számomra, mégis nagyon izgalmas lehetõségnek bizonyult egy egészen más jellegû tudományág feltárása. Többek között megtudhattam, hogy a növények is képesek különbözõ módokon ellenállni a stresszorokkal szemben, pl. lassult növekedéssel vagy a levelek ozmotikus nyomásának változtatásával, továbbá érdekes volt arra a következtetésre jutni, hogy a növényi stressz a mi javunkat is szolgálhatja (az édes borok kedvelõi tudhatják, hogy a szõlõnek egy biotikus stresszoron, azaz egy speciális gombafertõzésen kell átesnie ahhoz, hogy az aszúborhoz megfelelõ alapanyagot szolgáltasson).
Selye munkássága ma is példaértékû, ezért minden fiatal kutató figyelmébe ajánlom – magyarul is megjelent – mûveit, különösképpen az Álomtól a felfedezésig címû könyvét, amely elkalauzol bennünket a tudományos világ útvesztõjébe, és Selye által megismert személyes példákon keresztül mutatja be a kutatói lét szépségét és árnyoldalait. A könyv további érdekessége, hogy a magyar kiadás elõszavát Lissák Kálmán, egyetemünk egykori professzora írta. Azoknak pedig, akik igazán szeretnének elmélyülni a stresszkutatásban, érdemes részt venniük a szervezõk által minden évben nyáron megrendezett, stresszrõl szóló (de a résztvevõk számára természetesen stressztõl mentes) kurzusokon, amelyet az idei évben Szentpéterváron tartanak.
A stressz tudománya közel áll hozzám, mint ahogyan a hõszabályozás is, mivel mindkettõ univerzálisan az élet lényegi elemét képezi, így fontosnak tartom a minél behatóbb megismerésüket. A kurzuson szerzett tapasztalataim alapján úgy érzem, hogy a jövõben is érdemes lenne megrendezni (akár hagyományteremtõ céllal) a Pécsett idén elsõ alkalommal szervezett stressz kurzust, és elérhetõvé tenni graduális és posztgraduális hallgatók, valamint oktatók és minden más érdeklõdõ számára is, hiszen a stresszrõl érdemes beszélni, mert ahogy Selye is mondta, “a stressz az élet sava-borsa”.
Forrás: Orvoskari Hírmondó, 2019. április, 24.old (http://aok.pte.hu/docs/hirmondo/pdf/okh_1904.pdf)